Lépten-nyomon hangoztatják, kiabálják, fülünkbe ordítják, hogy táplálkozzunk egészségesen és mozogjunk, mert ezzel megkímélhetjük magunkat a krónikus betegségek nagy részétől. Ismerős frázis? Ki az aki most hallja először? És ki az, aki csinál is valamit az egészsége érdekében?
Sokan küszködnek súlyfelesleggel, és sajnos általában pont a legveszélyeztetettebbek nem akarják meghallani azokat a tényeket (ld. I. részben leírt adatok), amelyek a probléma súlyosságára utalnak. Érdekes trend, hogy míg 2000 előtt nem létezett olyan diagnózis, hogy elhízás, nem léteztek ilyen indikációra tudományos kutatások, melyek az elhízást, mint betegséget definiálták volna, addig 2017-re az összes betegségcsoport közül az elhízás az előkelő második helyre került a kutatási területek rangsorában. (Erről készült egy remek videó, itt láthatod.) Én mindezek ellenére azt látom, hogy ha valaki szembesíti az érintetteket a valósággal, ők inkább kifogásokat keresnek, vagy megsértődnek. Az egyéniség tisztelete, az udvariasság sokak számára azt jelenti, hogy a negatív vélemények – helyesebben: a tények – meg sem fogalmazhatóak.
Lehet, hogy szándékos vakságban élünk?
És valóban, olyat mondani, amit a másik nem szeret hallani, elképesztően nehéz, mindkét fél számára az. Nehéz annak is, aki, bár nem akarja megsérteni a másikat, de fel akarja hívni a figyelmet a túlsúllyal kapcsolatos valós veszélyekre. Ki a csuda akar az államilag finanszírozott habókos szakember szerepében tetszelegni? Akit meghallgatnak ugyan, de valójában egy legyintéssel elintézik: „Még jó, hogy ezt mondja, ezért fizetik! Átmosták az agyát az egyetemen!” Sokszor célszerűbb lenne „sokkterápiát” alkalmazni, mert a társadalom nagy része a frázisokhoz már annyira hozzászokott, hogy legfeljebb egy félreérthetetlen, ütős megfogalmazás ébreszthetné rá a valóságra. Akkor meg ugyanaz a szakember a kissé ütődött próféta szerepébe kerül egy pillanat alatt, aki ráadásul még faragatlan tuskó is.
A próféták nem népszerűek…
Persze annak is nehéz, aki a kritikát kapja. Popper Péter mondta, hogy bár az önismeret manapság nagyon divatos téma, mert megtudhatjuk, mi áll ismétlődő kudarcaink vagy viselkedési szokásaink hátterében, azért az egyáltalán nem biztos, hogy erre a tudásra mindenki fel van készülve. Mégiscsak kemény munka elfogadni azt, hogy a túlsúlyomért és az ezek talaján kialakult betegségeimért én vagyok a felelős. Nem az anyukám, aki sok csokit adott gyerekkoromban. (És mostanra már elmúltam 60.) Nem a génjeim. Nem a stresszes életem. Ezek mind-mind nehezítő tényezők, de a felelős –elsősorban – akkor is én vagyok! Reggel nem ugrottak elő a génjeim a reggeliző asztalra, és nem tömtek belém erőszakkal 30 dkg sósmogyorót. Kezdetnek, a sonkás omlettem előtt. De ennek elismerése iszonyú nehéz. Azt gondolom, amíg erre a pontra nem jut el valaki, addig nem lehet az állapotán érdemben javítani. Ezért hangoztatják egyre gyakrabban, hogy a túlsúly elleni küzdelemnek 3 pillére van, és mind a 3 egyformán fontos: a táplálkozás, a mozgás és a viselkedésterápia, ami már pszichológusi kompetencia.
Ne látom,nem hallom, nem mondom = Nem létezik!
A felelősség hárítását jól tükrözi dr. Almási Kitti pszichológusnő egyik története. Egyszer felkérték, hogy tartson egy 40 perces előadást egy rendezvényen, ahol olyan sporteszközöket reklámoztak, amelyeket túlsúlyos emberek „lefogyasztására” fejlesztettek ki. A doktornő már akkor gyanakodott, mikor ezen a rendezvényen zömmel túlsúlyos résztvevők a sporteszközök próbálgatása után nagy mennyiségben fogyasztottak az asztalokra kihelyezett szendvicsekből, olajos magvakból, üdítőkből. Sőt, hogy tuti ne haljanak éhen, az előadásra is vittek magukkal jócskán. Az előadás alatt a doktornő 40 percig próbált az elhízás lelki hátteréről beszélni, a valaha tapasztalt legnagyobb érdektelenség közepette. A kérdésföltevések során egyetlen kérdés merült fel a hallgatókban: hányas fokozaton kell elkezdeni a fogyasztó gép használatát. A doktornő szavait idézem: „A kérdésekből aztán elég egyértelműen kiderült: ezek az emberek nem kívánták a túlsúlyuk problémáját komplexebbnek látni, nem voltak kíváncsiak rá, hogy annak mi lehet a lelki része, vagy milyen mentális beállítódás szükséges ahhoz, hogy egy fogyókúrát/életmódváltást végig tudjanak vinni, és ne adják fel menet közben – csak a végeredményt akarják. A konkrét hasznot. (…) A könnyű, gyors megoldás érdekli őket, amelyet se megérteni nem kell, se különösebb erőfeszítést tenni érte, mintha nekik a saját problémájukhoz semmi közük nem volna. Jöjjön a megváltás valami gép vagy tabletta formájában, és tökmindegy hogyan, csak hasson! A fogyókúrás „csodaszeripar” nem véletlenül a legnagyobb bizniszek egyike, mert óriási az igény arra, hogy fájdalommentesen oldják meg minden gondunkat, nekünk már csak a tökéletes eredményt kelljen élveznünk. Persze a lelke mélyén (pláne a negyvenedik kudarc után) mindenki sejti, hogy ezek önmagukban nem fognak hatni, egy jó reklám hatására mégis mindig fölcsillan a remény, hogy most végre megvan a tuti megoldás, ami működni fog!”
Mint mondtam, jelen cikkem kissé provokatív hangvételű, de az udvarias közlés sokakban nem hozza meg a várt eredményt. Az elhízás veszélyes és kezelendő jelenség, a lakosság egyre nagyobb hányadát érinti, és ami még aggasztóbb: egyre több gyereket (!), mindezek miatt mély meggyőződésem, hogy néha szükséges nevén nevezni a dolgokat.
Forrás: Almási Kitti: Bátran élni – Félelmeink és gátlásaink leküzdése. 2015. 122-126.o.
Képek forrása: www.pixaby.com
A videót összeállította: Helder Nakaya
Forrása: PubMed (https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/)
Zenéje: https://www.bensound.com
